Cs. Nagy László
Gősi Vali
Márkus László
Nagy Ilona
„Aminek szültek, végig elkísér…”
November. Hűvös, borongós reggelek, fagyba nyúló éjszakák. Szürkés füst a házak felett, szitáló köd és dió illat. Nincs mit tenni – az ősz tényleg utolért minket, s ezt most már a legmakacsabb fényimádók sem tagadhatják. A világ önmagába fordul; nem hívogat, és nem is vár senkit. Álmodni készül. Az elmagányosodás hónapja ez. Mintha csak a természettel együtt szép lassan mi is bezárulnánk. A jól fűtött szobákban, egy csésze forró tea mellett merengve, vagy épp a tömött utcán sietve - ahol mindenki annyira ismerős, mégis annyira idegen -, önkéntelenül is magukkal ragadnak a gondolatok. Egyre vastagabb sálba és érinthetetlenségbe burkolózunk, folyton vissza-vissza térve ide: mi is ez? Mi ez a végtelennek tűnő, mégis annyira törékeny csoda, a Világ, s ki benne ez a megfejthetetlen lény: az Ember.
A Házikönyvtár első válogatásában
szerzőink ehhez a folytonos, borongó, álomszerű belső utazáshoz nyújtanak
segítséget.
Márkus László
Gyarlóság
Oly gyarló az ember,
ugyanakkor mily
esendő is.
Években méri az időt…
Nem tud örülni a
percnek,
hisz a jövőt
hajszolja szüntelen,
miközben múltjáról
mesél
egy boldogtalannak
hitt jelenben.
Cs. Nagy
László
Elárul
Elárul úgyis álmod, vágyad, tetted,
magadban dúdolt, eltitkolt dalod,
áttükrözöd, míg megfeszül feletted,
mit lázadból font rád őrangyalod.
Hiába, hogy zárt ajtóidat félted,
aminek szültek, végig elkísér,
ha a csend halk suttogását megérzed,
a szó varázsa többé mit sem ér,
és úgy lopakszik majd köréd a
visszhang,
mint nyűtt éjre fényesül a reggel,
és kőbordád mögött megbúvó barlang
homálya, szép új egekre leskel,
a felhőn járva, félve, bújva, lopva,
kigombolkozol a végtelennek,
míg régi önmagadat körbefonja
tépetlen szála a szerelemnek.
Márkus László
Évek hordaléka
Évek hordaléka lepi
el lassan
partvonalad fövenyét.
és megtanít
meglátnod éjben a
nappalt,
nappalban az éjt
s kedvesed szemében
végre
felfedezned önmagad.
Gősi
Vali
Áradó
Vigasztaló nővéremnek
Egy érintés mi simogat
barkán ha pelyhek bomlanak
kő alól leskődő bogarak
rejtőző könny ha felszakad
félszeg mosolyon átszalad
egy emléket hozó pillanat
megérinti az arcodat
folyó-fodorhoz őz szalad
kenyér a terített asztalon
kalácsillat mi átoson
a fölfakadó bánaton
simuló ránc a homlokon
gyermek szemében képzelet
- csillag mi ott írt fényjelet -
csöppnyi dallamot énekelsz
egy rigó halkan trilláz veled
megcsodálod a zöld füvet
és elsimul a csend veled
ha szökik a fagy a hó alatt
éledő ágon rügy fakad
szó-virág bont új szirmokat
kikandikál a hóvirág
holtak emlékén ibolyák
tavasz
remény
feltámadás!
Nagy Ilona
Játssz még!
Mikor elhiszed azt,
hogy üres a csend és
süket a nagyvilág,
mert szakad a film
vagy ugrik a kocka
- de a film pereg
tovább -
vagy nem tudsz
képeket festeni,
csak a színeket
kergeted,
lehet elvesztetted a
lényeget,
s nem találsz
rímeket...
Akkor is mutasd meg
azt,
hogy létezel
és csak veled fordul
a Föld,
s ha nem hívnak,
akkor is érkezel...
Csak az álmaid össze
ne törd,
akkor is játssz még,
„ha senki sem érti,
hogy minek is játszol
még. "
Idézet:
Sztevanovity Dusán
Gősi
Vali
Végső
visszaröpülés
néha elképzelem
milyen lesz akkor olyan magasra szállni
hogy meglátom magam az ég tükrében
talán úgy lesz mintha közben
mi sem történt volna mintha örökké
tartana
a repülés vagy talán egészen mást
jelent
a szó is; otthonra találni végül
és bátran kimondani
nincs semmi ok a rettegésre
sohasem vágytam még így a fényre
jó lenne megtudni végre
"Milyen lesz az a
visszaröpülés"
Evokáció Pilinszky János, Egyenes
labirintus c. versének idézett sorára
Kép forrása |